…avagy ha naplót írtam volna 2000-ben.

Állok a sorban a kisközértben, nézelődök, bámészkodom, mantrázom magamban azt a hat dolgot, amiért jöttem.  Pulykasonka, kóla, nyolc zsemle, vaj, egy zacskó mosópor meg egy üveg vodka. (Hasonló jellegű tranzakcióim tanulságaiból következtetve tartok attól, hogy egyvalamit el fogok felejteni, de hogy az nem a vodka lesz, az tuti. Hehe. Az óvoda itt van nem messze, még akkor is odaérek a gyerekért, ha az előttem levők az összes felvágottból kérnek 15 dekát, plusz csináltatnak három díszcsomagot kávéval, csokikkal, borokkal… na jó, ezt azért ne.

Szóval álldogálunk, néha kicsit előbbre csoszogunk, türelem, nyugalom, békesség van. Karjaim lazán magam előtt, az egyik kezem a másik csuklóján (ahogy nagyjából ébrenlétem 70%-ban) és számolom a pulzusom. Pam-pam-pam, 90 körül lehet, kicsit sok, na mindegy, végül is állok, ilyenkor persze, hogy többet ver mintha ülnék vagy feküdnék, nincs ezzel semmi gond. A néni előttem fizet, zacskócsörgés, minden jót, viszlát, odalépnék az asztal elé, de HÉ, HÉÉ, HÉÉÉ!!! …úgy megszédülök, hogy még kalimpálok is hozzá. Na! Mi van??? Az erőt, mintha rakétával lőtték volna ki belőlem. Egy pillanat alatt nem maradt más a pult előtt, csak 100 kiló félelem, remegés, légszomj …hhö-hhhö-hhhö…  végem van. Cukorbetegség, agyi infarktus, magas vérnyomás? Meg fogok halni? Térdet rogyasztva kitámolygok az üzletből, elnézést, pillanat, jövök vissza csak… Aztán aznap már nem mentem vissza, de pár nap múlva igen és észrevettem, hogy a KISASZTAL BILLEG! Amikor a néni levette róla a szatyrokat az asztal megbillent, azt a mozgást én szédülésnek érzékeltem, amitől aztán megijedtem és már jött is a roham. Ez aztán az igazi „agyvilág” mi? Meg is értem azokat, akik ezt nem értik meg. …mondjuk azokat azért jobban, akik meg igen.

Brandenburg Géza