Kedves Sorstársaim!Én egy gyógyult pánikbeteg vagyok és ezt nem kevés örömmel jelentem ki.

A történetem 1999-ben kezdődött 19 éves koromban. A munkahelyemen arra lettem figyelmes, hogy mindent tisztán látok, de az emberek arca elmosódik. Nagyon megijedtem! Megcsíptem a kezem, biztos álmodom. De nem. Felugrottam, hogy kimenjek a mosdóba, de ekkor kifehéredett minden, és a tejszínű ködön kívül nem láttam semmit. Valószínűleg nagyon rosszul festhettem, mert odasiettek hozzám, bevittek az orvosi szobába vérnyomást mérni és azonnal hívták az orvost. Idegkimerültség volt a diagnózis. Aztán másnap mentem dolgozni rettegve, hogy megismétlődik az a szörnyű dolog. Délelőtt már halálfélelmem volt. Megmagyarázhatatlan szorongást éreztem, rosszul voltam. Hazamentem. Jöttek a kivizsgálások, negatív leletek, a pánikbetegség összes tünete az enyém volt, de senki nem mondta, hogy a baj forrása ez a betegség lehet. Aztán a sok táppénz miatt feladtam a munkám. Nem mertem egyedül kimozdulni, lassan egyedül otthon maradni sem. Szörnyű idők voltak. Bár az életkedvem, humorérzékem mindvégig megmaradt.

Egy nap a keresztanyámhoz mentem autóval a szomszéd településre, gondolván, hogy most aztán talpra állok, nem félek, megmutatom magamnak, hogy erős vagyok! Igen, ez simán ment egészen addig, amíg a két község közé nem értem. Ott éreztem, hogy mindjárt nagyon rosszul leszek, elzsibbadt a kezem, lábam, nyelvem és tudtam, szívrohamom van. Nem is tudom, hogyan értem oda, de mikor beszaladtam, és kértem keresztanyámat öleljen meg, olyan szörnyen nézhettem ki, hogy azt hitte elgázoltam valakit. Kértem, hívjon mentőt azonnal. Pár másodperc múlva megnyugodtam, jól lettem. Aztán később hazafelé megint rosszul lettem, ezért bevitt a háziorvosához, aki csinált ekg-t. Azt mondta, hogy semmi baj, csak ijedtség és valószínűleg pánikbetegség.

Kaptam egy névjegykártyát, vele egy pszichiátert, tőle Rivotrilt és válaszokat a kérdéseimre. Szerettem azokat a terápiákat, mert megismertem önmagamat. Az orvos azt tanácsolta, hogy adjam fel a szerintem tökéletesen működő, hat éve tartó kapcsolatomat. A sors, vagy a véletlen úgy hozta, hogy röviddel ezután megismertem egy fiút. Szerelem, majd új kapcsolat lett belőle. A pánikrohamok kezdtek elmaradni és a terápiák is. Volt egy chopper nagymotorom, amire a pánikbetegségem intenzív szakaszában képtelen voltam hosszabb távot megtenni. Aztán, hogy találkozhassak a szerelmemmel, 30 km-t kellett volna megtennem. Már az elhatározás után éreztem, hogy menni fog. Elindultam. A 20 km-re levő városban megálltam egy parkolóban, lélegeztem úgy, ahogy tanultam, hogy kibírjam a fennmaradó távolságot. Tovább, mondtam magamnak! Mikor már láttam a házakat, a célt, a lelkem ujjongott. Nem nagydolog ez ugyebár, de akkor és ott iszonyú büszke voltam magamra. Arra a kis darabkára belőlem, ami a szabadságomból megmaradt nekem. Mintha rést vágtak volna a dobozon, amiben addig, két éven át éltem és végre jött levegő, fény.

Az életmódváltozás, a szerelem, az új barátok, az, hogy szerettem azt a lányt, aki a fiú mellett lettem, mind-mind segített kilábalni a kínból. Persze nem egyik napról a másikra, de lassan elfelejtettem folyton befelé figyelni, a szervezetem már nem reagált pánikrohammal az apró szúrásokra, nem estem kétségbe a testem minden rezdülésétől. A szorongásaimat játékkal, eltereléssel már gyorsan legyűrtem. Már a boltban sem akartam megfulladni a tömegtől, de a buszra képtelen voltam egyedül felszállni. Mára már ez is megy. Már nem tud elhatalmasodni rajtam a pánik. Néha érzem, hogy kopogtat, de nem tud szétáradni bennem. Hálás vagyok a pszichiáteremnek, aki a gyógyulás útján elindított, pár hónapig Rivotril-lal, de azután gyógyszer nélkül, saját erőből győztem le a pánikbetegséget. Bár a Vészhelyzettől, és az ehhez hasonló, betegségekről szóló műsoroktól azért el vagyok tiltva. Az első roham óta eltelt 11 év. Az akkori negatív erők, érzések, kilátástalanság, félelem, nem kísértenek már. Az élet szép!

A természet gyönyörű. Nem vesszük észre a nagy rohanásban az út mentén nyíló vadvirág lélekmelengető képességét. Gyermekként úgy tudjuk, hogy minden él. A nap, a felhők, a fáknak arcot képzelünk, aztán elmúlik a varázs, felnövünk, elfelejtjük a természet ilyetén közelségét. Ettől is lehetünk boldogtalanok, levertek, elégedetlenek, bár nem is sejtjük mi ennek az oka. Ezért néha álljunk meg, és örüljünk a minket körülvevő csendes életnek. Szeressük a fűt, a fát, a virágot. A Természetet. Nézzetek rá a hozzátok legközelebb eső növényre. Szeretettel. Simogasd meg a levelét, mert ő is szeret Téged. Vagy mikor nyári, csendes eső esik, menj ki a szabadba, és nézd a fényt, ami ilyenkor látható. Nézd, ahogy a zöld levelek isznak. Ha erdő mellett vezet utad, vedd észre a sokszínű zöldet. Légy nyitott a világra, a benne levő szépségre. Szerintem mi pánikbetegek nagyon érzékenyek vagyunk a körülöttünk lévő energiákra. Különlegesnek is mondhatnánk magunkat. Ezért emeld fel a fejed! Tedd meg magadért! Mert sikerül!

Üdv.: Adi